22

D’Artagnan a Planchet és Társa cég számára utazik

A Nagy Királyhoz címzett fogadó egy kis utcácskában volt, amely párhuzamosan haladt a kikötővel; mint a létrafokok, kis utcák szelték át a létra párhuzamos rúdjait: a kikötő és az utca hosszú egyenesét. Ezeken a mellékutcákon át észrevétlenül lehetett a kikötőből a fogadó utcájába jutni, és az utcából a kikötőbe.

D’Artagnan a kikötő felől érkezett, betért az egyik kis utcába, és észrevétlenül eljutott A Nagy Királyhoz címzett vendéglőig.

A pillanat jól volt megválasztva, és A Szabad Molnárhoz címzett meung-i fogadóban való első kalandjára emlékeztette D’Artagnant. Néhány tengerész kockajáték közben összeveszett, és nagy dühvel fenyegette egymást. A kocsmáros, a kocsmárosné és a két pincér félelemmel eltelve nézte a felbőszült játékosok csoportját, akik közt bármely pillanatban kitörhetett a kés- és baltaharc.

A játék azonban folyt tovább.

Egy kőpadon két ember ült, mintegy őrködve az ajtó előtt, a vendégszoba hátterében négy asztal mellett nyolc másik személy ült. A padon ülő két férfi és az asztaloknál ülők nem vettek részt sem a játékban, sem a civakodásban. D’Artagnan a tíz zsoldosát ismerte fel e részvétlen nézőkben.

A civakodás mind hevesebbé vált. Minden indulatnak, mint a tengernek, megvan a dagálya és az apálya. Az egyik tengerész, akit a düh már majd szétvetett, feldöntötte az asztalt a rajta levő pénzzel együtt. Az asztal felborult, a pénz szétgurult. Az egész fogadóból nyomban összefutott a szolganép, belemarkoltak az ezüsttallérokba, és továbbálltak, a tengerészek pedig egymásnak estek.

Csak a padon ülő két ember és a belső szobában tartózkodó nyolc tett úgy, mintha szavát adta volna egymásnak, hogy teljesen érzéketlen marad az ordítozás, a düh és pénzcsörgés közepett, pedig úgy látszott, nem is ismerik egymást. Ketten közülük beérték azzal, hogy a küzdőket, akik egészen az ő asztalukig jutottak, lábukkal el-eltaszították.

Ketten pedig, semhogy részt vegyenek az általános zűrzavarban, inkább zsebre tett kézzel kimentek; másik kettő felállt az asztalra, amelyik mellett ült, ahogy az olyan emberek szokták tenni, akiket hirtelen meglep az árvíz, nehogy a vízbe fúljanak.

- Ejha - örvendezett magában D’Artagnan, akinek egyetlen itt említett mozzanat sem kerülte el a figyelmét -, ez aztán a szép gyűjtemény: körültekintőek, nyugodtak, hozzá vannak szokva a ramazurihoz, nem izgatja őket a verekedés. Teringettét! Szerencsés kezem volt.

Hirtelen a szoba egyik zuga vonta magára a figyelmét.

A két embert, aki a verekedőket lábbal visszataszította, szidalmazni kezdték a tengerészek, akik közben kibékültek.

Egyikük, a dühtől félig és a sörtől teljesen mámorosan kérdőre vonta a két nyugodt ember közül a kisebbiket, hogy miért érintette lábával a jó Istennek olyan teremtményét, aki nem kutya. És mialatt a kérdést feltette, nagyobb nyomaték kedvéért az öklével D’Artagnan újoncának orra előtt hadonászott.

Az elsápadt, de nem lehetett megítélni, hogy félelmében vagy haragjában sápad-e el; ezt látva, a matróz úgy vélte, hogy fél, és kezét felemelte azzal a nagyon is nyilvánvaló szándékkal, hogy az idegen fejére sújtson. A fenyegetett ember azonban, bár egyáltalán nem lehetett észrevenni, hogy megmozdult volna, olyan hatalmas ütést mért a tengerész gyomrára, hogy a matróz szörnyű kiáltozással a szoba végéig gurult. A legyőzött matróz bajtársait ismét egyesí­tette a testületi szellem, s egyetlen szempillantás alatt valamennyien rárontottak a győzőre.

Ez utóbbi ugyanolyan hidegvérrel, mint amelynek már egyszer tanújelét adta, s anélkül, hogy meggondolatlanul fegyveréhez nyúlt volna, egy ónfedeles söröskancsót ragadott kezébe, és támadói közül kettőt vagy hármat leütött vele; midőn azután már-már legyőzte a túlerő, a szobában tartózkodó másik hét hallgatag ember, aki addig meg se moccant, megértve, hogy az ő ügyük forog kockán, bajtársa segítségére sietett.

Ugyanakkor az ajtónál ülő két közönyös férfi olyan homlokráncolással fordult hátra, ami világosan elárulta azt a szándékukat, hogy hátba támadják az ellenséget, ha abba nem hagyja a harcot.

A kocsmáros, a pincérek és a két éjjeliőr, aki arra járt, és kíváncsiságból túlságosan előremerészkedett a szobába, szintén belesodródott a verekedésbe, és alaposan megkapta a magáét.

A párizsiak úgy mérték a csapásokat, mint a küklopszok, olyan összhangban, és olyan taktikával, hogy öröm volt nézni. Végül is a túlerő miatt kénytelenek voltak visszavonulni, és elsáncolták magukat a nagy asztal mögött, amit négyen együttes erővel felemeltek, másik kettő pedig felfegyverezte magát egy-egy bakkal, s mintha hatalmas tagló volna, lesújtott vele a matrózok fejére, úgyhogy a szörnyű ostromágyú egy csapásra nyolc ellenfelüket terítette le.

A padlót sebesültek borították, a szobát por és kiáltozás töltötte be, midőn D’Artagnan, megelégedve a próbával, karddal a kezében előlépett, és ahány felfelé ágaskodó fejet csak látott, arra mind lesújtott kardjának gombjával, harsány hangon hahózva, úgyhogy tüstént véget is vetett a verekedésnek. A terem közepe felől rémülten iparkodott a nép a sarkok felé, és D’Artagnan nemsokára egyedül állt ott, s a helyzet ura volt.

- Hát ez meg micsoda - kérdezte azután a gyülekezetet olyan ünnepélyes hangon, amilyennel Neptunus mondhatta ki quos egó-ját.45

Nyomban, és hamarébb e szavaknál, hogy a vergiliusi hasonlatot folytassuk, amint D’Artagnan urukra és parancsolójukra emberei külön-külön ráismertek, lecsillapodott haragvásuk, csakúgy, mint deszkacsapkodásuk és taglócsapásaik.

A tengerészek pedig, látván a kivont kardot, a marcona arcot és a gyors kezet, amely ellen­ségeik segítségére érkezett, ennek a férfinak a személyében, aki szemmel láthatóan megszokta a parancsolást, összeszedték sebesültjeiket és korsóikat.

A párizsiak a verítéket törölgették a homlokukról, és meghajoltak uruk előtt.

A Nagy Király tulajdonosa pedig elárasztotta D’Artagnant szerencsekívánataival és bókjaival.

D’Artagnan úgy fogadta a hódolatot, mint aki tudja, hogy nem méltatlanul dicsérik, és kijelentette, hogy míg elkészül a vacsora, elmegy a tengerpartra sétálni.

Zsoldosai, ki-ki megértve a hívó szót, fogták kalapjukat, leporolták kabátjukat, és követték őt.

D’Artagnan sétálgatott, figyelmesen megnézett mindent, de közben a világért sem állt volna meg egy pillanatra se; a fövenypart felé fordult, és a tíz ember követte, bár meghökkentek, amikor észrevették, hogy többen is egyfelé mennek, s nyugtalankodtak, mivel jobbra-balra és hátuk mögött társak tünedeztek fel, akikre nem számítottak, és végül is kölcsönösen dühös pillantásokkal méregették egymást.

Csak a fövenypart legmélyebb és a tengerbe leginkább benyúló részén fordult meg D’Artagnan, és midőn észrevette, hogy emberei távol maradnak egymástól, mosolyogva, barátságosan intett nekik, és így szólt:

- Nono, uraim! Csak fel ne faljuk egymást! Magukat az Isten is arra teremtette, hogy egymás mellett éljenek és minden tekintetben egyetértsenek, nem pedig arra, hogy egymásnak essenek.

Erre aztán vége szakadt a bizonytalankodásnak; a férfiak fellélegeztek, mintha koporsóból húzták volna ki őket, és máris barátságosabban mustrálták egymást. A szemlét bevégezve, valamennyien vezérükre néztek, aki már régóta jól értett ahhoz a nagy művészethez, hogy az ilyenfajta emberek nyelvén beszéljen, és rögtönözve, gascogne-i szokás szerint minden szót erősen hangsúlyozva, a következő kis beszédet tartotta nekik:

- Uraim, mindannyian tudják, hogy ki vagyok. Besoroztam magukat csapatomba, mert derék embernek ismertem valamennyiüket, és egyesíteni akartam erejüket egy dicsőséges vállalkozásra. Gondolják azt, hogy a királynak dolgoznak, ha velem dolgoznak együtt. De megmondom előre, ha csak a legcsekélyebb mértékben is elárulják, hogy ezt gondolják, kénytelen leszek szétzúzni a koponyájukat, úgy, ahogy éppen kedvem tartja. Jól tudják, uraim, hogy az államtitkok olyanok, mint a gyorsan ölő méreg: amíg a méreg jól el van zárva, addig nem árt, de mihelyt kikerül a szelencéből: öl. Most pedig lépjenek közelebb, és megtudják mindazt, amit ebből a titokból elmondhatok.

Kíváncsiságtól hajtva mind közelebb léptek D’Artagnanhoz.

- Csak közelebb - folytatta D’Artagnan -, hogy még a fejünk felett kóválygó madár, a fövenyparton meglapuló nyúl, a vízben fickándozó hal se hallhassa meg, amit beszélünk. Arról van szó, hogy megtudjuk és tudtára adjuk a pénzügyek legfőbb őrének, mennyi kárt okoz az angol csempészet a francia kereskedőknek. Mindenhova befészkelem magam, és mindent kitudok. Mi szegény picardiai halászok vagyunk, a vihar vetett a partra. Magától értetődik, hogy halat fogunk árulni, éppúgy, mint az igazi halászok. De lehet, hogy mégis megsejtik, kik vagyunk, és veszély vár ránk, tehát szükséges, hogy felkészüljünk a védelemre. Ezért választottam magukat, mint okos és bátor embereket. Jól fogunk élni, és nem fenyeget nagy veszély, mert hatalmas pártfogó áll a hátunk mögött, akinek segítsége megóv a bajtól. Csak egyetlen zavaró dolog van; de remélem, ha röviden megmagyarázom, talán ki tudnak húzni a csávából. Az a baj, hogy ostoba halászokból álló legénységet kell majd magammal vinnem, akik rettenetesen terhünkre válhatnak és akadályozhatnak minket, ha viszont véletlenül volnának maguk között olyanok, akik láttak már tengert...

- Ó, azon ne múljon! - szólalt meg D’Artagnan egyik embere -, én három évig a tuniszi tengeri kalózok fogságában voltam, és úgy tudok hajót kormányozni, mint egy tengernagy.

- Lám, lám - mondotta D’Artagnan -, milyen csodálatos dolgokat nem tesz a véletlen!

Leírhatatlan, hogy D’Artagnan milyen jól adta a hiszékenyt, míg e szavakat kimondta, hiszen pontosan tudta, hogy a tengeri kalózoknak ez az áldozata egykor maga is kalóz volt, és éppen ezért fogadta szolgálatába. D’Artagnan azonban mindig csak annyit mondott, amennyire szüksége volt, hogy kétségben hagyja az embereket. Beérte a magyarázattal, és a maga számára hasznosította az eredményt, de nem látszott az előzményekkel törődni.

- Nekem pedig - mondta egy másik -, nekem meg véletlenül van egy nagybátyám, aki La Rochelle-ben irányítja a kikötő munkálatait. Már gyermekkoromban játszadoztam a hajókon, és ami az evező és a vitorla kezelését illeti, felveszem a versenyt bármelyik óceánjáró tengerésszel.

Ez se hazudott kevésbé, mint a másik: hat évig evezett őfelsége gályáin, La Ciotat-ban.

Ketten őszintébbek voltak: nyugodtan bevallották, hogy mint katonák, büntetésből szolgáltak egy hajón, bele sem pirultak. Ilyképp D’Artagnan hat katona és négy matróz parancsnoka volt; ami szárazföldi és tengeri haderőt jelent, és Planchet keble dagadt volna a büszkeségtől, ha ismeretes előtte ez a körülmény.

Most már csak az általános rendelkezések voltak hátra, és D’Artagnan ezeket is pontosan kiadta. Szigorúan meghagyta embereinek, hogy készüljenek fel a Hágába való elutazásra, egy részük a tengerpart mentén haladjon Breskensig, másik részük az Antwerpenbe vezető országúton.

Kiszámította, hogy mindennap mekkora utat tehetnek meg, és megparancsolta, hogy tizennégy nap múlva legyenek Hága főterén.

D’Artagnan azt ajánlotta embereinek, hogy saját belátásuk szerint, és aszerint, hogy kinek ki rokonszenves, kettesével álljanak össze. A maga számára két testőrt választott ki a kevésbé akasztófavirág-ábrázatúak közül; már régebbről ismerte őket, és tudta, hogy más hibájuk nincs, mint az, hogy kártyások és részegesek. Ezek az emberek még nem vesztették el minden érzéküket a tisztes életmód iránt, és tiszta öltözékben ismét melegebben kezdett volna bennük dobogni a szív. A többieket D’Artagnan előreküldte, hogy emezekre ne irigykedjenek, két kiválasztott emberét pedig maga mellett tartotta, saját felesleges ruháiba öltöztette őket, és útnak indult velük.

E kettőnek akiket látszólag teljes bizalmával tisztelt meg, hamis vallomást tett, azzal a céllal, hogy a vállalkozás sikerét biztosítsa. Bevallotta nekik, hogy nem annak megtudásáról van szó, mennyit árt az angol csempészet a francia kereskedelemnek, hanem ellenkezőleg: azt kell megtudni, milyen mértékben veszélyezteti a francia csempészet az angol kereskedőket. Úgy látszott, az emberek mindent elhittek neki, s valóban úgy is volt. D’Artagnan azonban azt is tudta, hogy az első dáridó alkalmával, amint leisszák magukat, egyikük holtbiztosan kifecsegi az egész banda előtt a nagy titkot. Úgy érezte, hogy jól folytatja a játszmát.

Tizennégy nappal az itt leírt calais-i események után az egész banda összegyűlt Hágában.

D’Artagnan megállapíthatta, hogy emberei csodálatos éleselméjűséggel többé-kevésbé mind átváltoztak viharvert tengerészekké.

Szállásukat a Nieuwkerk-Straat egyik csapszékében jelölte ki, a maga számára pedig a nagy csatorna mellett bérelt lakást.

Itt tudta meg, hogy az angol király visszatért szövetségeséhez, Nassaui II. Vilmoshoz, Német­alföld helytartójához. Azt is megtudta, hogy XIV. Lajos elutasító magatartása következtében kissé elhidegült iránta az eddig nyújtott menedék, és II. Károly ezért visszavonult Scheveningenbe, Hágától egy óra járásnyira, egy fövenyparti kis házba.

Itt a szerencsétlen száműzött, mint mondták, azzal vigasztalódott, hogy a családjából szár­mazó királyokra jellemző búskomorsággal bámult a végtelen északi tengerre, amely Angliától elválasztotta, ahogyan egykor Stuart Máriát is elválasztotta Franciaországtól. Itt, a scheveningeni erdő szép fái mögött, a finom homokkal borított talajon, amelyen a dünák hangavirágai sárgállottak, úgy senyvedett II. Károly, mint a parti növényzet, de boldogtalanabb volt nála, mert ő szellemi életet élt, és váltakozva reménykedett és esett kétségbe.

D’Artagnan egyszer ellovagolt egészen Scheveningenig, hogy megbizonyosodjék afelől, amit a királyról beszéltek. Valóban látta II. Károlyt elgondolkodva kilépni egy kis kapun, amely az erdőre nyílott, és sétára indulni naplementekor a tengerparton; nem vonta magára még a halászok figyelmét sem, akik az esti órákban visszatértek, és a parti halászok ősrégi szokása szerint a part homokjára vontatták bárkáikat.

D’Artagnan megismerte a királyt. Látta, hogy a végtelen víztükörre szegezi komor tekintetét, és sápadt arcvonásaira rávetődik a szemhatár fekete szegélyén lemenő nap piros fénye. Azután II. Károly ugyanolyan magányosan, ugyanolyan lassan, és szomorúan, és elszórakozva a lépései alatt lazán omló homok csikorgásán, visszatért elhagyatott házába.

D’Artagnan még ugyanazon az estén ezer frankért kibérelt egy halászbárkát, amely megért négyezret. Az ezer frankot készpénzben kifizette, a többi háromezret pedig a polgármesternél helyezte letétbe. Azután, anélkül, hogy valaki látta volna, sötét éjszaka behajózta a szárazföldi hadseregét alkotó hat embert, és három órakor reggel, midőn beállt a dagály, kifutott a nyílt tengerre, s tüntetőleg együtt dolgozott négy emberével, rábízva magát gályarabjának hajóstudományára, mintha a kikötő legkiválóbb kormányosa lett volna.